Elnemfelejthetetlen emlék!

Az elmúlt 32 nap könyörtelen gyorsasággal tovaszállt. Isten megadta azt a kegyelmet, hogy a Vajdaságban tölthettem a februári hónapot és ott szolgálhattam Őt. Az ottlétem a "Felejthetetlen hétvége" konferenciával kezdődött és lett belőle egy teljes hónap, amit soha nem fogok elfelejteni. Nagyon sok kedves szeretnivaló embert ismertem meg, akik a szívemhez nőttek. Visszatekintve, úgy érzem, hogy sokkal többet kaptam Istentől az ottaniakon keresztül, mint amit én tudtam nyújtani. Sokan kérdezték, hogy milyen ott az élet, milyenek az emberek. Nos, nem szeretek általánosítani, mert minden ember külön egyéniség, azonban egy-egy helynek megvannak a sajátos jellemvonásai. Tudnék abszolút pozitív képet is festeni az ottani életről, meg abszolút negatívat is, és tudom, hogy egyik sem felelne meg a valóságnak. Törekszem azonban mégis a pozitívumokat kiemelni és azokat megtartani az emlékeim között.

Ottlétem alatt volt alkalmam beszélgetni több emberrel a háború(k)ról, amik végigsöpörtek az országon 1990-től kezdve. Hát látott már szebb napokat is Vajdaság, és talán az ott élő embereknek ez a legnagyobb átka. A volt Jugoszlávia kommunista paradicsom volt Tito uralkodása alatt. Amerika és a Nyugat kegyeit élvezték, mivel példaértékű volt Amerika számára, az ahogy Titonak sikerült az oroszokat távol tartania az országtól, és mindeközben hithű kommunisták voltak. Azonban, ahogy ez az egyedi geopolitikai státusz megszűnt a 80-as évek végére, úgy vesztette el az ország a Nyugat támogatását is, főleg a feltörekvő nacionalizmus láttán. Az ország tönkretételéért azonban mégis a szerb és horvát nacionalista vezetők tehetők, akik szánt-szándékkal akarták a volt Jugoszláviát megszüntetni. Így az egykoron virágzó ország a belháborúk és partizánharcok áldozata lett. 

A sok háborúskodás, és mindaz ami ezzel jár, nagyon rányomta a bélyegét az emberek lelki világára és gondolatvilágára. Sokan a dicső múltat visszasírva, a jelen és jövő reménytelenségét látva, letargiába, mélabúba esnek, és minden reményt feladnak. Ezt nagyon fájdalmas volt megtapasztalni. A szívem szakadt meg, mikor láttam, hogy emberek mennek tönkre, mert nem tudnak és akarnak hinni és remélni. Sajnos, hogy ez nem csak a világban tapasztalható, hanem némely gyülekezetben is. 

A háborúk utáni időszakban, mint sok ilyen helyen történt, jöttek a külföldiek a segélyekkel és pénzzel. Sok ember, csak azért csatlakozott a gyülekezetekhez, mert szociálisan támogatták,-ják őket a testvérek. Ez a mentalitás, megöli a missziót, mert aki téves motivációból jön Jézushoz, az akárcsak a gazdag ifjú, szomorúan fog távozni, előbb vagy utóbb. Úgy gondolom, hogy a gyülekezet elsődleges célja, nem a karitatív és szociális munka, hanem a lélekmentés. Ha ezt figyelmen kívül hagyjuk, akkor abból csak rossz fog származni. 

Lehet, hogy ez egy kicsit negatív kép a Vajdaságról, az ottani gyülekezetekről, de amint mondtam, esete válogatja, tehát nem lehet egy kalap alá venni a dolgokat. Ez személyes meglátásom, és csupán azért osztottam meg, hogy bárki aki olvassa, és Isten megérinti a szívét, akkor tudjon konkrétan imádkozni az ottani emberekért.

Van azonban sok pozitívum is, amit az ottani emberek között tapasztaltam. Vannak, akikben Isten munkálkodik, és vágynak egy új élet után. Olyan jó volt látni az egyik frissen alakuló gyülekezetben, hogy az egyik testvér aki csak most karácsonykor tért meg, már sok, több éve megtért hivő embert megszégyenítő éhséggel táplálkozik és növekszik a hitben. Imádkozzatok az ottani gyülekezetekért, keresztényekért, hogy Isten adjon ébredést abban az országban, minden nemzetiség között, hogy sokan megízleljék a Jézus Krisztussal való kapcsolat gyönyörűségét.

Egy idézetet hallottam a Tóth Zoltán testvértől, és ez azóta is a fülembe cseng. "A hívők legnagyobb hibája, hogy nem állhatatosak a könyörgésben és imádkozásban!" Sokszor estem én is ebbe a csapdába, hogy elkezdtem imádkozni valakiért, valamiért, és néhány hét, hónap után abbahagytam. Isten szeretné munkálni bennünk az állhatatosságot. Ámen!